Fontos! most ne kattints ide!

Mindenekelőtt tisztázzunk néhány alapfogalmat:

Zene a szépművészetek közt ősidőktől fogva a legfontosabb szerepet játssza minden nép kulturális, vallási, nemzetiségi és társadalmi életében. A zene eredetét a legrégibb történelmi népfajokhoz lehet visszavezetni, mint a kínaiak, hinduk, egyiptomiak, khaldeusok, asszírok s zsidók. A mai értelemben vett zene századokon, évezredeken át jutott mai tökéletes álláspontjára.                                                                                                                                                                                                                                        Pallas Nagylexikon

A zene a hangok és a csend érzelmeket kiváltó elrendezése, létezésének lényege az idő. A pontos meghatározás nem könnyű, de abban általában egyetértés mutatkozik, hogy a zene a hangok tudatosan elrendezett folyamata.

A zene egy művészi kifejezési forma, a hangok és „nem-hangok” (csendek) időbeli váltakozásának többnyire tudatosan előállított sorrendje, mely nem utasít konkrét cselekvésre, viszont érzelmeket, indulatokat kelt és gondolatokat ébreszt.

Kizárólag a megfigyelő nézőpontján múlik, hogy mit tekint zajnak vagy zenének. A két fogalom nem zárja ki egymást: bizonyos körülmények között a zene is lehet zaj (például rockzenei koncert átszűrődő hangjai, mikor aludni szeretnénk), máskor a hétköznapi értelemben vett zajt is zeneként értelmezhetjük (vonat ritmikusan zakatoló hangjai, patadobogás). Mindkét csoportba tartozhatnak a természet hangjai, de bizonyosan az emberi beszéd is.

Zene a legtágabb értelemben: Minden zenekeltés céljából előidézett hanghatás.     

Zenemű minden olyan alkotás, amely bármilyen kis vagy nagy formában valamely határozott zenei gondolatot kifejez s azt következetesen kifejti. A zeneművek értékét mindig a szellemi tartalom és a kidolgozás módja határozza meg.

Zeneművészet mindazt magában foglalja, ami a zene művelésére vonatkozik, akár a tudomány, akár pedig a végrehajtás terén. Ily értelemben a zeneművészet számos külön ágra oszlik, de mindnek az a célja, hogy a zenét, mint művészetet minden irányban érvényre emelje s vele a közművelődést és a szépérzéket terjessze. Két fő ága mégis a zeneköltészet és zeneelőadás, az első a zeneírókat, a másik a virtuózokat s a professzionális zenészeket termeli.

Zenestílus mai értelemben többfelé oszlik, attól függően, hogy melyik kiinduláspontot vesszük tekintetbe. A zenestílus sokféleségét részint történeti fejlődésre, részint pedig az újabb korban mindjobban érvényesülő nemzetiségi aspirációkra lehet visszavezetni.

                                                                                                  Pallas Nagylexikon

Mióta ember van a Földön, létezik a hanggal való játék. Kifejezni, leírni, eljátszani, megmutatni mindazt, amit érzünk, tapasztalunk a világban minden művészet feladata. A képzőművészet: játék az anyagokkal, festékkel és vászonnal, kővel és fával, az irodalom: a szavak művészete.

Minden alkotás két tőről fakadhat: elmondani embertársaimnak valamit, amit csak én tudok, illetve szórakozni, szórakoztatni másokat - e két cél vezérli a művészeteket. A zenében ez azt jelenti, hogy bizonyos dallamokat azért hallgatunk, mert elgondolkoztatnak, másokat azért, mert szórakoztatnak. Ha egy diszkóban szimfóniákat adnának, senki nem járna oda, mert nem lehet rá táncolni, de a Zeneakadémia közönsége sem örülne neki, ha a listavezető számokból álló koncertet kellene nyugodtan végigülnie.

Mindez nem új jelenség, hiszen már évszázadokkal ezelőtt is, míg a falusi bálokon népi hangszerekkel húzták a talpalávalót, addig a templomokban gregorián dallamokat énekeltek és a városokban (vagy éppen a nagyurak udvaraiban) a zenészek operákat és zenekari műveket komponáltak és adtak elő. Minden zenének és zenélésnek megvolt a maga helye és ideje. Napjainkban az emberek többsége leginkább a szórakozásra termett zenét - újkeletű elnevezéssel: a könnyűzenét - ismeri és eszébe sem jutna belehallgatni – sajnos - az úgynevezett komolyzenébe.

Ez sem a huszadik század találmánya. Régen sem volt törvényszerű, hogy mindenki ismerje és szeresse a zeneszerzők "komoly" alkotásait. Annyiból azonban megváltozott a világ, hogy a zene hatalmas üzletággá nőtte ki magát. A rádiók és a televíziós csatornák napról napra ugyanazokat a dalokat sugározzák, így belénk ívódnak a népszerű dallamok, s nem feltétlenül azért adják ezeket a dalokat, mert valóban a legjobbak. Míg mi őket „sztároljuk”, tehetséges előadók százai tűnnek el a süllyesztőben, mert nem volt olyan jó menedzserük vagy annyi pénzük.

Ha azt hiszed, hogy a komolyzene az elvont fiatalok és felnőttek kiváltsága, nagyon tévedsz. Ugyanis a zene egyszerű. Olyan természetes, ösztönös, alapvető ellentétekből épül fel, mint hosszú-rövid, magas-mély, feszültség-feloldás, hangos-halk. A zene elemei érzékszerveinkkel felfogható valódi jelenségek. Nem mondhatjuk egy dallamra, hogy olyan, mintha egy madár csicseregne, vagy víz csobogna, mert ezzel valótlant állítunk. A zene ugyanis nem utánoz, hanem a maga nyelvén, a zenei nyelvezeten mondja el, hogy a madár csicsereg és a víz csobog.

A zene eredete nagyon messzire nyúlik vissza, pontos dátumhoz azonban nem lehet kötni. Ám a legrégebbi forrásaink az ókorból vannak róla. A különféle népek mindegyike isteni eredetűnek tartotta. Az ókori kultúrák mindegyikében fontos szerepet töltött be a zene a civil és a vallásos életben egyaránt.

A korai társadalmak mindegyikében benne élt a zene, ahogyan napjainkban is megtalálható, csak kicsit másképp. Más a zenei szemlélet, igény, stílus, hangzásvilág, mostanság szinte kibogozhatatlan a sokféleség, ám ettől igazán izgalmas a muzsika földje.

Dr. Szőke Péter : A zene három világáról: „a legáltalánosabb értelemben vett zene háromféle szerveződési (minőségi) formában létezik”, mégpedig mint:

1. fizikai zeneiség és a belőle alkalmanként kibontakozó funkció nélküli fizikai zene az élet előtti és alatti lét szintjén;

2. biológiai zene, döntően madárzene, mint hangos állati közlő rendszer, az emberi lét előtti és alatti élet szintjén;

3. emberi zene, döntően a zene mint művészet, a társadalmi lét szintjén.

Elmélete végeredményben bizonyítja, hogy a zene is, mint mindenfajta élet és jelenség a Földön az evolúció eredménye.

Komolyzene, könnyűzene

Hogyan tudunk különbséget tenni, lehet-e egyáltalán határvonalat meghatározni?

A komolyzene:

A klasszikus zene legáltalánosabb értelemben azonos a komolyzene fogalmával, vagyis a zenének az a területe, amely nem sorolható a könnyűzene körébe. Ilyenkor elsősorban az európai zene klasszikusainak hagyományos stílusirányzataira gondolunk, de beszélhetünk például indiai vagy kínai klasszikus zenéről is, megkülönböztetve azokat az ottani népzenétől. A klasszikus jelző a zenében ezen kívül képviselhet még esztétikai normát is, a maga nemében tökéleteset, példaszerűt, mintaszerűt jelentheti.

Mi az a könnyűzene?

Halál egyszerű kérdés. És még sincs rá válasz. Illetve van, nem is egy - hiszen ez is olyan terület, mint a politika, a foci és a tévé: mindenki ért hozzá. Sőt, nemcsak hogy ért, hanem egyenesen jobban ért. Viszont az is igaz, hogy mindenki beleesik ugyanabba a hibába: tiszta definíciók helyett a minőség oldaláról közelíti meg a kérdést - persze erről nem a véleményezők tehetnek, a műfaji elnevezések már minősítő jelleggel olvadtak bele a közgondolkodásunkba és a közbeszédbe. Komolyzene = értékes, könnyűzene = értéktelen. Az előbbi támogatásra érdemes és oktatandó, ezzel szemben az utóbbi támogatásra nem szorul, és oktatása káros a tanulók számára.

„…a magyar nyelvben használt komolyzene, könnyűzene, klasszikus zene, szórakoztató zene kifejezések megalapozottságával egyáltalán nem értek egyet. Ki állítja például, hogy a klasszikus zene nem lehet szórakoztató, vagy a jazz nem lehet komolyzene? Az angol „art music” és „modern art music” kifejezések jelentéstartalma sokkal közelebb hozható a valósághoz.”                                                                                                                                                                                                                                                                            George Barabas

„-"Hát van jó és rossz zene!" - válaszolja egy ismerősöm arra a kérdésemre, hogyan sorolná be mindazt a zenét, ami manapság éri. Egyre többen gondolkodunk így, elvetve a komolyzene-könnyűzene kategorizáció létjogosultságát. A szempont szép, ám menthetetlenül egyéni, s talán bele sem gondolunk, hogy az idejétmúlt fogalompár nemcsak használhatatlan, de káros is lehet.”                                                                                                                                                                                      Paksa Balázs

„A magyar közvélekedés szerint a jazz könnyűzene. A szakirodalom szerint nem az. Nem is komolyzene. Jazz. Ugyanez az általánosan elfogadott vélemény a rockkal kapcsolatban is, holott a vonatkozó szakirodalom szerint a rock sem könnyűzene, hanem önálló műfaj. Szintén a könnyűzene kategóriájába sorolják a country-t és a bluest is, pedig ezek a népzenéhez állnak a legközelebb.”

Félre a közhelyekkel és félre holmi sznob széplelkűséggel! A komoly zenéről fogunk beszélni. Félre mindjárt azzal a közhellyel, miszerint nincs komoly és könnyű zene, csak jó és rossz zene. Ezt a megfogalmazást álságos demokratizmus hívja elő azokból, akik így vélik kifejezhetőnek a könnyűzene egyenrangúságát, akár annak felemelésével, akár a „nagy művészet” detronizálásával. Hadd bocsássam előre: szerintem van jó és rossz komolyzene, miként jó és rossz könnyűzene is.

A zenetörténeti folyamat – Hollós Máté írása alapján

A reneszánszban voltak egyházi zenei alkotók, akik az egyszólamú gregorián ének „tégláiból” építkezve sok egyenrangú szólamból álló „katedrálist” emeltek. (A kor komoly zeneszerzői?) S voltak trubadúrok, minnesängerek és egyéb dalnokok, akik a kedves ablaka alatt megállván könnyed dalba fogtak szerelmük és pengetős hangszerük húrjain. (Akkori könnyű zeneszerzők és előadók?) A barokkban és a klasszicizmusban misét és tánczenét azonos alkotók írtak. Mi több: a barokkban nemegyszer átvettek világi zenét egyházi szövegezésre és egyházit hangszeres darabként való felhasználásra. A csupa tánctételből álló szvitet nem más közönség hallgatta s nem is más füllel, mint a passiót. A klasszikus szonátában és szimfóniában a tánctételek (menüett, rondó) egy fedél alá kerültek a témákat drámaian ütköztető szonátaformával és a lírai dalformával – amely dalszerkezet maga is könnyű gyökérzetről eredt komollyá. (Gondoljunk arra a megmunkálásra, amely egyszerű motívumokból míves dallamot alakít, középrészek, közjátékok harmonikus (hangnemi) leleményére, motívumfejlesztésre, amitől mesterinek érezhetünk egy kompozíciót, s esetleg valamilyen, a szaktudás fölötti, szavakba nehezen önthető többlettel zseniálisnak.)

A romantika zeneszerzője még ír tánctételt, de a menüett helyét a drámaibb scherzo foglalja el a szimfóniában, szonátában, s a záró rondótétel is bonyolultabb, tágabb szerkezetté válik árnyaltabb zenei tematikával. A kor közönsége még egységben fogadja be Schubert időtartami határokat feszegető, „mennyei hosszúságú” tételeit és egyszerű ländlereit, Chopin zongoraversenyeit és keringőit, de e keringőkre már nem kezd táncolni. A lengyel komponista a mazurkáról is csak mesél: láb helyett a képzelet mozdul, a jelen helyett a nosztalgia síkján. A báloknak előbb-utóbb Straussokra lesz szükségük. (Vannak, persze, kivételek: Offenbach, Csajkovszkij, Erkel és sok más zeneszerző illeszt operáiba, szimfonikus műveibe táncolható tánctételeket). S ez az irány a huszadik század elejére oda vezet, hogy az operett elkülönül az operától, hogy egy sanzon nem téveszthető össze egy koncerten előadható dallal. Rés keletkezik. A „nagy szimfóniáját” megírni tervező Lehár egykor arra buzdítja Bartókot, ne nyomorogjon, írjon pénzszerzésül egy operettet. Van mit ennem – húzza elő szekrényéből a darab szalonnát válaszul a század kiemelkedő géniusza.

Mitől komoly a komoly zene? Az a zene, amelynek elnevezése körül oly sok viccelődés adódik, amelyet egy, a komoly zenét egyébként becsülő kiváló könnyű zenészünk nyomán egyre többen mondanak „szomorú zenének”?

A megmunkáltságot már említettük, amikor a klasszikus zene dalformájáról szóltunk. Megmunkáltság alatt azonban nem magáért való szakmai tudás alkalmazását értjük, hanem azt a bánásmódot, amely létrehozza az alkotás konstrukcióját, kidolgozza annak részleteit, tehát minél több mindent beletesz, amit majd a befogadó felfejthet magának. Nem egyszerűségről vagy bonyolultságról van itt szó. Léteznek egyszerűnek tetsző mesterművek, sőt, remekművek. Látszólag „semmi”-k, éremművészeti szemlélésükkor azonban számos felfedeznivalót kínálók, újrahallgatáskor új részletszépségüket, mesteri megmunkáltságuk újabb „ékszerészeti” remeklését felmutatók. S léteznek olyan kellemes, vonzó, gyakori újrahallgatásra csábító zenék, amelyek az ismételt befogadás örömét hozzák. Az ugyanazt megint sokszorozó élményét, szemben az ugyanazt, de mégis friss füllel, újat találván benne revelációjával. Szóra sem érdemesek e helyen azok a zenedarabok, amelyek a szinte semmi – és tényleg semmi megállapítására kényszerítenek, s amilyenek adódnak komoly és könnyű zenében egyaránt.

A régi könnyű műfajt ma a komolyzene kategóriájában tartják számon. Mintha azon múlnék a besorolás, hogy lanton vagy elektromos gitáron pengetnek valamit. Holott természetesen lehet elektromos gitárra is komoly megmunkálású zenét írni, s lanton is egyszerű dalocskát kísérni néhány akkorddal. De ha az imént a minnesängereket emlegettük, máris a nyomdokaikban járó mesterdalnokok versenydalánál találjuk magunkat: annak szigorú követelményeinél, szerkezeti és előadói szempontból egyaránt. S lehet ugyan, hogy egy-egy reneszánsz dal nem lép a komoly zenei mívesség talajára, csak az újrahallgatás örömét kínálja, a mesterdalnokságban megmutatkozó szakmai igényesség rávilágít a több szellemi invesztíció komoly zenei értékrendjére.

Az előző századforduló idején megmutatkozott rés az ezredfordulóra tátongó szakadékká mélyült. A könnyebben hallgatható műfajok a széles tömegek szórakoztatására alkalmasak, a szakmai igényesség felfejtése pedig egyre fárasztóbbá vált. A „művészet” szinte végletekig bonyolódása, a komolyzene még vájtfülűek számára is nehezen követhetősége egyre ezoterikusabbá tette e műfajcsoportot. A klasszikus zene harmóniai és dallamvilágának alapelemeiből gyúrt, de a megmunkáltságot egyre kevésbé célul kitűző könnyű zenei irányzatok elvonják a tömegek fülét. A ritmus szerepéről nem is beszélve: a könnyűben folyamatos pulzálás biztosít fiziológiai hatást, terít szőnyeget a hallgató lába (füle) elé, míg a komolyzenében a ritmus változó: hol sűrűsödik, hol lebomlik, néha a mérőegység (metrum) is változik, ha a megmunkálás úgy kívánja. Ez nem szőnyeg, hanem rögös talaj. Figyelni kell – kellene, de az fárasztó.

 
***

Pethő Attila a Bajai Zeneiskola igazgatója volt, amikor a pécsi JPTTK-n szerzett főiskolai énektanár-népművelő diplomáját egyetemi szintű diplomával kívánta kiegészíteni. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola iskolai énektanár és karvezető tanszakán 1998-ban szerezte meg egyetemi diplomáját. Tanulmányai befejezése előtt írta meg zeneszociológiai tárgyú szakdolgozatát.

Pethő Attila: Két szomszédvár? (részletek)

Napjainkban elfogadott tény, hogy a zene világa két területre szakadt. Komolyzene, könnyűzene   mondjuk, és tudjuk, hogy ezzel meglehetősen pontatlanul határoljuk el a két területet. Zavarban vagyunk tehát már a megfogalmazásnál is, hát még akkor, amikor véleményt kell mondanunk egyikről vagy másikról, vagy arról például, hogy helyénvaló-e a populáris zene mindent elöntő áradata, amellyel szemben a komolyzene bizony gyakran marad alul. Mit kezdjünk ezzel az áradattal? Hogyan keressünk benne értékeset? Találunk-e benne értékeset? Egyáltalán, mi számít értékesnek ebben a műfajban? Hogyan viszonyuljunk hozzá a mindennapjainkban magánemberként? És ami sokkal felelősségteljesebb kérdés: hogyan viszonyuljunk hozzá muzsikusként, iskolai énektanárként? Hogyan kezeljük a popzenét az iskolában, mit tegyünk, ha diákjaink szemlátomást nemigen akarnak tudomást venni azokról a műfajokról, amiket - akár a tanterv előírásai okán, akár személyes meggyőződésünktől vezérelve - szeretnénk megismertetni velük.

A címben feltett kérdésekre keresve a választ két területen is kalandozhatnak a gondolataink.

Egyrészt számba vehetnénk, hogy a popzene és a komolyzene milyen közös gyökerekkel bír, kereshetnénk a közös elemeket, vonásokat, akár formai, akár harmóniai értelemben, a dallamfordulatok jellegzetességeit, stb., bizonyságát keresve mindezzel annak, hogy bár funkciójuk, bizonyos megközelítésben minőségük természetesen egészen más a hangzó világ azonos elemeit felhasználó műfajokról van szó, joggal tekinthetjük tehát „szomszédváraknak”  ezeket.

Másrészt foglalkozhatunk azzal, hogy az iskolai énektanítás keretei között van-e mód a békülésre, vagyis: teret kaphat-e az énekórákon a popzene.

A zene történetében a szórakoztató funkciót sokáig  feltűnés nélkül  tudhattuk e művészet egyik elfogadott tulajdonságának. Köztudott, hogy pl. a bécsi klasszikus kor szórakoztató muzsikája azonos hangzású (hangszerelésű), formájú, mint a legmagasabb művészi színvonalú alkotások, dallami, harmóniai fordulataik is egy tőről fakadnak. Valamikor a múlt században azonban bekövetkezett a szakadás, amikortól is önálló területként kezeljük a szórakoztató muzsikát. Ekkorra tehető az operett, a népies műdal feltűnése, népszerűvé válása. A hangrögzítés megjelenése, majd századunkban a tömegkommunikációs eszközök rohamos elterjedése révén egyre nagyobb tömegek juthattak zenei  konzervekhez . A tömeg ízlése pedig nem elit ízlés (a felnőtt lakosság mintegy négyötöde elutasítja a komolyzenei műfajokat). Ráadásul a lemezeket gyártó és forgalmazó cégek, a rádióállomások elemi érdeke, hogy produktumaikat minél nagyobb számban vásárolják meg. Ők nyilván csak kielégítik a felmerülő igényeket, és nem feladatuk, hogy azokat minősítsék, esetleg korrigálják. Mindezek következtében ördögi kör keletkezett: a gyártók kiszolgálják a tömeget a haszon reményében, a tömeg viszont más minták hiányában, a nagy mennyiségben kapottakat szinte egyedülinek elfogadva egyre nagyobb mértékben igényli az újabb és újabb szórakoztató zenei kiadványokat.

Természetesen a tömegkommunikáció vitathatatlan előrelépést is jelentett a zenei művelődés területén, hiszen soha ennyien nem juthattak hozzá a legnagyobb alkotások (mind technikai, mind előadói értelemben) kitűnő minőségű felvételeihez, soha ennyien nem kerülhettek közelebbi ismeretségbe a komolyzenével.

Azokban az országokban, így hazánkban is ahol a zenei műveltség eleve alacsonyabb szinten állt, a tömegkommunikáció negatív hatásai erősebben érvényesülhettek, hiszen megfelelően pallérozott ízlés hiányában a nagy tömegek nem képesek biztos értékválasztásra.

„Magyarországon a zene sohasem volt vezető művészeti ág. A zenei műveltségnek nem voltak igazi hagyományai: hiányoztak a zenei kultúra szélesebb társadalmi alapjai. Így a zenei ízlés különösen könnyen manipulálható eszköze lett a kereskedelmi érdekeknek, a zene századunkra oly jellemző   kommercializálódásának.”                                                                                                                                                Malecz Attila

Kodály Zoltán is több helyen megfogalmazza, hogy a hazai műveltség inkább irodalmi és tudományos, míg a zenei műveltségben feltűnő hiányosságok mutatkoznak.

Az üzlet diktálta feltételek között tehát óriási méretekben hódított a szórakoztató zene. Ma már állandó hangkulisszaként van jelen életünk majd minden pillanatában, mégpedig úgy, hogy gyakorlatilag kéretlenül részesülünk belőle, válogatásra, kikapcsolására sokszor nincs is módunk. Termékei között professzionista alkotás, az idő próbáját is álló, zeneileg igényes darab éppúgy megtalálható, mint a leghitványabb tákolmány, vagy éppen az erőszakos, durva szövegű, szándékosan provokáló dalok. Hangzása, dinamizmusa, hangereje pedig a laikus számára is jól érzékelhetően eltér a klasszikus muzsikáétól.

Végül:

A zene csak a zene nyelvén, az ő saját "nyelvtani" eszközeivel értelmezhető igazán. A zenében az a fontos, hogy mi hat ránk és miért, hogy milyen alapvető emberi érzések és ösztönök húzódnak meg a dallamok hátterében.

A zene végtelenül egyszerű. A zene benne él mindennapjainkban. Amikor a tábortűz mellett gitárkísérettel énekelnek, amikor a játszótéren gyermekdalokat hallasz, amikor a kedvenc slágeredet dúdolod walkman-nel a füleden... Vajon hogyan választod ki, mit hallgatsz és mit énekelsz? Mi alapján döntöd el, hogy melyik CD-t kérjed születésnapodra? Az osztálytársaid befolyásolnak? Tudsz-e mondani olyan zeneszámot, amit nem a rádióban vagy a televízióban hallottál? A zene világa nem korlátozódik az állandóan sugárzott előadókra. Éppen ezért Neked sem feltétlenül jó, ha kritikátlanul elfogadod azt, amit a médiákból kapsz. Próbálj meg szelektálni, válogatni! Döntsd el melyik tetszik! És figyelj a zenére! Miről szól? Mit mond neked? Ugye, hogy Rólad is szól?

vissza az elejére